A székelykapu titokzatos világa

A cikk elolvasása: 7 perc
Felhívni bennünket ajánlatért: 20 másodperc: +36 (70) 426-3106

A Székelyföld meghatározó eleme

„Isten neki, fakereszt!” – mondja a szólás, ami azt jelenti nagyjából, hogy hát akkor vége, vágjunk bele. Kevesen tudják, hogy a mondás a Székelyföldhöz, egészen pontosan annak meghatározó kultikus darabjához, a székelykapuhoz kapcsolódik. Amikor ugyanis elkészül a kapu, annak tetejére mindig állítanak egy fából faragott keresztet. 

Az Erdélyben tett látogatások emlékezetes pillanata, amikor megpillantjuk az első székelykaput, majd utunk során már biztosra vehetjük, hogy az a falu, ahol ilyen kapuk állnak, magyar lakta, egészen pontosan székely magyar lakta település. Ezek a kapuk rengeteg titkot őriznek, és visszavezetnek minket a történelem korábbi időszakaihoz.  

Ázsiai gyökerek?

A székelykapukon látható kígyó vagy sárkány ábrázolás – amellett, hogy tradicionális – egészen különös elem. Egyes kutatók szerint az ornamentikában található sárkánydíszítés rokon lehet a belső-ázsiai népek kultúrájával. A megfigyelések szerint Peking és Magyarország között meghúzható egy körülbelül 1000 kilométeres sáv, amelyben a sárkány motívum jelentős kulturális hagyaték. Ezek a már említett kutatók úgy vélik, hogy a sáv lefedhető a hunok egykori vándorlási útvonalával. Ha ez a feltételezés igaz, akkor a székelyek és hunok közötti rokoni kapcsolat sem kizárható.

Fejlődés típusról típusra

A székelyek eredetére vonatkozólag legalább egy tucat elmélet közül válogathatunk. A székelykapu történetét viszont már sokkal jobban meg tudták világítani a történészek és a néprajzkutatók. A kapuállításnak a gyökerei a középkorig vezethetőek vissza. Erdély mindig mozgalmas, kisebb-nagyobb csatáktól terhelt területe volt a Magyar Királyságnak, majd később is, amikor önálló fejedelemségként létezett. Emiatt aztán az egyes portákat igyekeztek megerősíteni, amelynek fontos eleme volt a megerősített falak közé épített kapu. Ezek a kapuk jelentik az alapját a székelykapuk létrejöttének. 

A kapu fejlődése az evolúció logikáját követte. Ahogy lépünk egyet az időben, úgy lesz egyre bonyolultabb, ám mégis kifinomultabb az egyes változatokon keresztül. Az első lépés az úgynevezett fedeles kapu volt. Mivel a székelykapu teljes egészében fából készül, ezért, hogy a fa ne rohadjon el idő előtt, meg kellett védeni az eső és a hó ellen. A fedél valójában a kapu tetőzete volt. A fedeles kapuk már egy kis és egy nagy kapuból álltak. A kis kapun keresztül gyalog, a nagyon a szekerekkel közlekedtek. 

A kaputető volt a kiinduló pontja a további fejlődésnek. A kötött változatát nagy faszegecsekkel rögzítették, így a kapu sokkal masszívabb lett. A leveles kapu már galambbúgot tartalmazott a kapu fölött, ez a búg aztán a kötött kapu teljes hosszában is megjelent, végül a madaraknak kétemeletes galambházat emeltek. A galambházas kötött kapu, faragással és festéssel elérte a székelykapuk kiteljesedését.   

Készítsünk székelykaput!

A székelykapu készítését magas tudású mesteremberek végezték, amelyhez leginkább az ácsok tudományára, semmint az asztalosokéra volt szükség. A kapu minden eleme, így a zárja is fából készült egykor, s csak manapság látni a kis kapun fémzárakat itt-ott. A faanyagnak – amelyből a teljes szerkezet készül -, rendkívül ellenállónak kell lennie, mivel ki van téve a kapu az időjárásnak. Erre leginkább a tölgy és a cserfa alkalmas. A feldolgozásra váró fát legalább féléven át szárították, mielőtt kapukészítésre elővették. 

A székelykapu készítésének egyik különlegessége, hogy annak csaknem minden elemét a földön állítják össze. Az alapot három, legalább 5 méter hosszú gerenda teremti meg. A gerenda végén egy körülbelül 1 méteres részt úgynevezett csutakfának hagynak meg. Ez a csutak kerül beásásra földbe, miután alaposan megáztatták trágyalében. Az eljárás arra szolgál, hogy a földbe került fa ellenálljon a rothadásnak. 

A faragást a csutakfa fölött végzik el a mesterek úgy, hogy téglalapot formálnak, amely a vége felé kissé elvékonyodik. Ezt a részt nevezik zábéfának, amelynek a fenti vastagsága pont akkora, mint az azokat összekötő zárófáé. A zárófát sok helyen még mindig kontyfának nevezik. A kontyfába csaplyukakat faragnak, amelybe a zábén kialakított csapok szoroson illeszthetőek. Hogy a szerkezet erősebb legyen, faszegekkel rögzítik. A kötések minden esetben a kapuk sarkainál helyezkednek el. Mivel a kis kapunál a kötés nagyjából 2 méterrel lejjebb van, ezért a holt teret ki lehet tölteni az úgynevezett kaputükörrel, amelyre a díszítések kerülnek.      

További munkálatok

Mielőtt a szerkezetet felállítanák, megfaragják a díszítéseket, hiszen azokat is könnyebb a földön elvégezni. A díszítést, vagy ahogy a helyi mesterek mondják, a kicifrázást faragással és festéssel végzik. A régi kapuk esetében az is megállapítható, hogy mely században készültek, mivel a XVIII. századig csak faragták a díszeket, de a színezékek magas ára miatt nem festették ki. A festést csak akkor alkalmazták, amikor olcsóbbak lettek a festékek. Ebből viszonylag könnyen megállapítható, hogy a régi kapuk esetében az az öregebb, amelyiket csak faragással látták el. 

A kapu beemelése mindig jelentős pillanatnak számított, olyannyira, hogy azt hivatalosan fel is szentelték egy pap jelenlétében. A kapuállításhoz hajdanán legalább egy tucat erős férfira volt szükség – ne feledjük, hogy tömör tölgyfából ácsolták! A csutakfákat kellett belepasszintani a megásott gödrökbe, majd azt alaposan fel kellett tölteni, a földet pedig ledöngölni. Ezután állították a helyére a nyílászárókat a fazárakkal együtt. A végső fázis a tetőrész elkészítése volt. A korai tetőket szalmával fedték, majd zsindely és facserép váltotta fel a borítást. Manapság persze kerámia csempékkel fedik a kapu tetejét. A kapu a hagyomány szerint keleti irányba néz, így a gazda reggelente jól eső érzéssel figyelheti, hogy kel fel a nap a kapuja mögött. 

A díszítés hagyományai    

A székelykapu készítésnek erősek a hagyományai, amely elsősorban arra alapul, hogy a szakmai tudás generációról generációra szállt az ezzel foglalkozó családok körében. Nemcsak a szakma fogásait adta át az apa a fiának, de halálakor annak szerszámai, kimérő sablonjai is megöröklődtek. 

A díszítés is követte a tradíciót. Ezek mentén az ajtókat és a kapukat, azaz a szorosan vett nyílászárókat sosem díszítették, annál inkább az oszlopokat és a tükörfát. Hagyományosnak mondható, hogy a nap ábrázolása a keleti, míg a holdé a nyugati oszlopon valósult meg. Noha a geometriai ábrák faragása egyszerűbb feladat, a székely díszítők mégis kecsesen hajló indákat és virágokat varázsolták a kapu erre kijelölt részére. Jellegzetes dísz az úgynevezett rosetta, avagy naprózsa, az egyik a férfit, a másik a nőt ábrázolja. Ugyancsak fontos néphagyomány az életfa, amelynek a törzse az oszlop alján, míg karcsú indái és színes virágai az oszlop tetejéig nyújtóznak. A galambdúc a lélekmadár lakhelye. 

Tradicionális a festékek választása is, mert csak négy színnel – zölddel, vörössel, kékkel, fehérrel – dolgoznak. Annak ellenére, hogy mindent a hagyomány szellemében készítenek, mégsincs két egyforma székelykapu. Mindegyik egyedi és különleges, már-már művészi alkotás.  

Hagyományőrzés

A székelykapuk a székelyek köztünk élő jelképei, de még annál is nagyobb az értékük, mivel egyszerre vallanak arról az időről, amikor állították azokat, és magáról a családról is, amelyik megrendelte a mesterektől a kaput. A készítési idő, a készítő neve és a család hitvallása, jelmondata rendszerint megörökítésre került ezeken a csodás szerkezeteken.     

A néprajzkutatók és történészek igyekeznek megmenteni minden ősi darabot az enyészettől, mivel a tönkrement kapukat a gazdájuk inkább lecseréli újra, mert ez az olcsóbb megoldás a renoválás helyett, amelyhez egyre kevesebben értenek. A szándék világos: meg kell menteni a régi kapukat, mert kapcsolatot jelentenek az ősi időkkel, s hősiesen dacolnak a századokkal. Olyan értéket hordoznak, melyet a jövő generáció számára is meg kell őriznünk.