A nagypolgári lakások kora

A cikk elolvasása: 6 perc
Felhívni bennünket ajánlatért: 20 másodperc: +36 (70) 426-3106

A békebeli korszak hangulatában

A kiegyezést követően hatalmas fejlődésnek indult az ország. Különösen a főváros növekedett dinamikusan a lakosság tekintetében. Ahogy gyarapodott a betelepülők száma, úgy terjeszkedett Budapest, és nemcsak horizontálisan, hanem függőlegesen is. Az 1880-as években igazi építési láz vetette kezdetét, amelynek a magasba emelkedő házak lettek a szimbólumai. Ezekben épültek meg az úgynevezett nagypolgári, illetve polgári lakások. 

Amikor a városban sétálunk, ma is könnyen felismerhetőek a legalább százéves épületek, amelyekben dédszüleink laktak. Már az utcáról is megállapítható, hogy a boldog békeidőkben készült el az adott ház, mert az ablakai magasak, azaz magas a belterük, ami egy nagyon meghatározó jellegzetesség, mint ahogyan a díszes portál és a kétszárnyas nagykapu, amelyen keresztül egykor a lovaskocsik hajtottak be.

Az udvart körbezáró körfolyosó, a kovácsoltvas korlátok, az ódon szerkezetű liftet záró, elhúzható rács, a csempézett falak a lépcső mentén mind-mind a régi korokból üzennek. Néhány helyen még látható az udvaron álló kút talapzatának a maradványa is. Ezeknek a házaknak még mindig különleges hangulatuk van, noha hajdani „szépségüket” igencsak kikezdte a történelem.  

Házak társadalmi státusz szerint

A kiegyezés és az első világháború közötti néhány békés évtized a hazai polgárság fejlődésének időszaka volt, amelynek szimbólumai azok a bérházak, amik ez idő alatt épültek fel. A bérház volt az egyik legjobb és legbiztonságosabb befektetés, ezért nem csoda, hogy számuk gomba módra szaporodott. A befektetők a 20. század elejéig hatalmas telkeken építkeztek, s közöttük nemcsak dúsgazdag magyar családok, hanem bankok, egyletek, de még egyházak is voltak. A fővárosi telken épülő bérház minden állampapírnál jobban jövedelmezett. 

Budapest már akkor is körzetekre oszlott, voltak kiemelt területei és olcsóbb részei. A belvárosban és a Lipótvárosban, valamint a sugárutak mentén a gazdagok, a bankvezérek építkeztek, és természetesen a pénzes bérlők részére építették a házakat. A Terézvárosban, Józsefvárosban és a Ferencvárosban a tőkeerős iparos réteg, a sikeres kereskedők építkeztek. A vevőkörük is ehhez igazodott. Egyfajta társadalmi megoszlás tükröződött a fővárosban. Míg az elegáns környéken lévő házakban nem volt ritka a 7-8 szobás lakás, addig a kispolgári lakások rendszerint egy-két szobával rendelkeztek. Természetesen ez utóbbiból volt sokkal több. A kispolgári házakban is lakott egy külön „kaszt”. A módosabbaknak az utcafrontra nézett a lakásuk és jellemzően az első-második emelten laktak. Részükre nagyobb alapterületű szobákat, s azokból többet is építettek. A módosabb középosztálynak nagyobb előszoba és lakáshoz tartozó kocsiszín dukált.     

A polgári és a nagypolgári lakások mindennapjai

A társadalmi rangtól függetlenül a házaknak volt néhány közös vonása. Az egyik a belső gang volt, a másik a függő folyosó. Ez azért volt közös koncepció, hogy valami fény érje a lakásokat. Ugyancsak azonos volt a szobák elrendezése, amelyek egymásból nyíltak, s ez akadálya volt a teljes elkülönülésnek. Fontos megemlíteni, hogy a bérházak első nemzedékéből hiányoztak olyan szolgáltatások, amelyek nélkül ma már egyetlen lakás sem épülhetne meg.

Mivel a fővárosban csak az 1880-as évek közepére állt össze a csatornarendszer, nem volt a lakásokban folyóvíz. A belső udvaron ezért mindig volt egy kút, amelyből a főzéshez és a fürdéshez kellő vizet lehetett kinyerni. Ezek fúrt kutak voltak, mivel a Duna vize túl szennyezett volt már akkor is. Ennek megfelelően még a gazdagok is a kútból felvitt és felforralt vízben mosdottak. Az illemhellyel sem volt másként, közös latrinára járt a ház. Ezeknek a sorát a cselédlépcső mellett helyezték el. A főváros 1886-ban adta ki a rendeletet, miszerint csak csatornázott telken épülhet új ház, és annak minden lakásában lennie kell fürdőszobának és külön vécének.     

A lakások kifűtése sem volt egyszerű dolog. A hatalmas és nagy belterekben csupán szenes kályha volt, s annak kellett a meleget biztosítani. Rengeteg szenet égettek ezek a házak, de a tüzelés ellenére nem lehetett minden helyiséget melegen tartani. Általában az ebédlőt és a nappalit, valamint a hálószobákat fűtötték, de a hálószobákban csak lefekvés előtt gyújtottak be. A hideg ellen nagy és vastag függönyökkel védekeztek, az év jelentős részében csak a gázlámpák vagy a petróleumlámpák világítottak. A nagy csillárokat csak ünnepkor gyújtották meg. A lakásokban télen kifejezetten hideg és sötét volt, de a többi évszakban is a félhomály volt a jellemző. 

A helyiségek funkciója és használata      

A helyiségeknek elvileg ugyanaz volt a funkciója, mint manapság, de nem minden szobában folyt úgy az élet, ahogy napjainkban. A gyerekszoba csak éjszakára fogadta be a csemetéket, napközben a borongós fényviszonyokat nyújtó alkóvban játszhattak és tanulhattak. A gyerekszoba valójában hálószoba volt csupán. 

A felnőttek hálószobája követett egyfajta koncepciót. Az elrendezés minden családnál ugyanaz volt. A házaspár két egymás mellé tolt ágya mellett éjjeliszekrények álltak, szemben az ággyal egy robosztus kétajtós szekrény próbált mindent elnyelni. A szalon vagy a nappali volt az a helyiség, ahol a vendégeket fogadták. Ezt a területet a ház asszonya igyekezett a lehető legpuccosabban berendezni, hiszen adni kellett a látszatra. A falat selyemtapéta takarta és az értékes bútorok, valamint a hivalkodásra kirakott dísztárgyak is itt lettek elhelyezve egy vitrinben. A nagy szalonok sarkában elhelyeztek egy zongorát, míg a vendégsereg díszesen kárpitozott fotelokban, karosszékekben foglalhatott helyett. Ezt a helyiséget minden nap takarították, mivel a tárgyak sokaságán hamar megült a por. 

A konyha a cselédség központi területe volt, ahol a ház asszonya parancsnokolt. Mielőtt megjelentek volna a gáztűzhelyek, addig fa és szén tüzelésű sparhelteken főztek. Amíg a konyhában gőz és ételszag terjengett, addig a dolgozószobában a szivarfüst lebegett a levegőben. Az volt a ház urának és barátainak a szentélye, ahová a nap végén visszavonulhatott. 

A lakásoknak nem volt egységes stílusuk. A szobák hamar tele lettek különféle bútorokkal, amelyek nem harmonizáltak egymással. Az öreg szülőktől megörökölt darabok mellett állhatott egy biedermeier asztalka, a szoba másik oldalán egy modernebb vitrin, de ezekhez még társulhatott egy nehéz tömörfa szekrény is, megbontva az egyensúlyt. A berendezésben az volt a fő, hogy a benne lévő tárgyak drágák legyenek. 

A nagypolgári lakások takarítása természetesen a cselédség feladata volt, akik egy külön cselédbejárón közlekedtek, s a napjuk a takarítással és egyéb házi munkákkal telt. A lakás cselédszobájában hajtották álomra a fejüket, amelyben egy ágy és egy szekrény fért el. 

Változások kora  

Az 1930-as évekre a fent jellemzett polgári és nagypolgári lakások teljesen kimentek a divatból, nem épültek függőfolyosós házak. A modern lakások már azt az igényt elégítették ki, amelyben a magánélet nyugalma volt a fő szempont. A családok el tudtak szeparálódni egymástól. A lakás origója a nappali volt, de onnan nyíltak külön-külön a szobák, így mindenki rendelkezhetett önálló területtel. A lakások mérete is csökkent, s nem épültek 7-8 szobás óriáslakások. A méreteket a funkcionalitás és a komfort vette át. A nagyszobás bérházak kora ekkor véget ért. 

A régi polgári lakásokat a háborút követő nagy ingatlan ínségben több részre vágták, hogy az újjáépítésre a fővárosba áradók valahol lakni tudjanak. A feldarabolás nyomai a mai napig fellelhetők a különös alakú lakásokban, ahol gyakran találkozni olyan helyiséggel, amelynek nincsen igazi funkciója, egyfajta holt tér, ami persze korábban egy komplex helyiséghez tartozott. Ezek a feldarabolt lakások szimbolizálják a hajdani nagypolgári életvitelt, amely a háborút követően lassan elenyészett.