Kalandozás a régi bútorok világában

Időutazás a régi bútorok között 

Már egészen kicsi koromban észrevettem, hogy másként beszélnek a szüleim, és másként a nagyszüleim. Na persze mind szépen, érthetően beszélt magyarul, de a nagypapa, és legfőképpen a nagymama olyan szavakat használt a ház egyes berendezéseire, amit a szüleim már nem. 

Ezek a szavak összekapcsolódtak a régi bútorokkal, amelyek között éltek. Nekem abban is szerencsém volt, hogy egyik nagyszülőm vidéken élt, míg a másik a fővárosban. A polgári miliő és az egyszerű alföldi paraszti élet különbségei jól érzékelhetőek voltak mindenütt, így a bútorokban és szavakban is. 

A kisgyerekek bármihez tudnak alkalmazkodni, így aztán nekem sem jelentett gondot, ha a vakáció egyik hetében a vidéki nagyinál, míg a másikban a budapestinél lógattam a lábam, tökéletesen tudtam adaptálódni. Az idő a régi bútorok sokaságával együtt a nevüket is kikoptatja modern világunkból, éppen ezért lehet izgalmas egy időutazás ezen a területen.   

Dikótól a rekamiéig

A régi bútorok ódon világában is felfedezhető a különbség a város és a vidék között. Ez különösen észrevehető a fekvőalkalmatosság tekintetében. Kifejezetten vidéken volt használatos a dikó, amely a szegény néprétegek egyszerű fekvőbútoraként funkcionált. Ezt az ágyat, amely a lóca (erről majd később) alapjaira épült, szalmával tömték ki, és gyakran a tornácon vagy az istállóban helyezték el. Dikót ma már senki sem használ, talán csak a távoli havasokban lelhető fel egy-két példány a pásztorok kunyhóiban. 

Milyen más a nagyvárosok világában megjelenő rekamié. Ma már ezt a szót se használjuk, de nagymamám még így hívta azt a háttámlás, párnázott bútort, amely nevét a XVIII. században élt nagyvilági dámáról, Madame Récamier-ről neveztek el. Ennek a heverőszerű bútornak bizonyos típusait ki lehetett nyitni, és így fekvőbútornak is megfelelő volt. A rekamié nevezhető a mai kanapék ősének. Rekamiék csak a polgári lakásokban voltak. 

Ugyancsak a nagyvárosok polgárai vásárolták a sezlont, amelyet a fotelágyak elődjének tekinthetünk. A neve szintén francia eredetű, bár hozzánk német közvetítéssel jutott el. A chaise longue lábtartós fotelt jelölt és egy magasított fejrészű díványféle volt. 

A díszes, mennyezetes ágyat, azaz a nyoszolyót azonban vidéken használták, már amennyiben a tisztaszobában az használatba került. Ezt az ágyat magasra tornyozták vánkosokkal, dunyhákkal és kisebb párnákkal, és a toronyzatot valamilyen díszes szőttessel takarták le. A nyoszolyó nem jövevényszó, hanem az ómagyarban nevezték így, egész pontosan noszolónak a heverőt. Ne menjünk el szó nélkül a vánkos mellett sem.  A vánkos a nagy, vastag párnákat jelentette a falusi háznál. Az erősebb ágytakarót pedig cihának hívta a köznép. 

Szekrények, ahogy a dédszüleink szerették

A szekrények világa ma is nagyon gazdag, és nem volt ez másként a régi időkben sem. Aki olvasta a Micimackót, vagy hallotta a róla szóló dalt, az megismerkedhetett az almáriummal, ahol mindig volt eltéve egy kis ennivaló a mackónak. Az almárium azonban nem igazán élelmiszerek tárolására szolgált. Alapvetően egy erősen vasalt, zárral ellátott tömörfa szekrény volt, amelyben a fegyvereket tárolták. Ezért is kapta a latin armarium nevet. A szekrény funkciója később megváltozott, és a lányos házakban ebben tartották a kelengyét, és csak annyiban emlékeztett a korábbi fegyverszekrényre, hogy kulccsal volt zárható. Vidéken ennek a szekrénynek egy közeli változatát sublótnak nevezték, és ugyancsak fiókos szekrény volt, de alacsonyabb, mint az almárium. Neve Németországból érkezett el hozzánk. A Schublade szó fiókot jelent. 

 

Ugyancsak német eredetű szavunk a kredenc, amely egy jóval összetettebb bútordarabot jelöl. A kredenc a konyhában helyezkedett el, és amolyan ebédlőszekrénynek tekinthető, amelyet egy munkalappal kettéosztottak. A felső részében üveges polcokat építettek be, míg a másik rakterében a konyhai eszközöket tárolták. A német Kredenz szó egyébként pohárszéket vagy konyhaszekrényt jelent. 

Régi filmekben hallhattuk, könyvekben olvashattuk a sifonér szót, amely azt az elsősorban vidéken használt kétajtós szekrény nevesítette, amelyben a fehérneműt és az ágyneműt tárolták. A francia chiffonnier szó mögött a fiókos szekrény, még régebbi eredetben a ruhás láda bújik meg. 

Vidéken és a városban is szívesen használták azokat a kis szekrényeket, amelyeket a német eredetű kaszlinak neveztek. Mivel ezeket a kis szekrényeket elsősorban a hálószobába állították be, éjjeliszekrénynek, németesen nah(ch)kaszlinak nevezte a régi nemzedék.     

Lóca, pamlag, hokedli – mire üljünk le?

Az ülőbútoroknál, ha lehet, még sokkal szélesebb a kínálata a régiségeknek. Vidéken egyetlen nagykonyha sem lehetett meg lóca nélkül. Ez egy padszerű, hosszú ülőalkalmatosság volt, amelynek szépen faragott háttámlát is készítettek az ügyes kezű asztalosok. A lócát, avagy a lovacskát két ember is képes volt egyik helyről a másikra tenni, így nyáridőben akár a kertben vagy a teraszon is lehetett „lovacskázni”. Ez a bútordarab minimum négy embernek adott megfelelő ülőhelyet, tehát igazi közösségi bútordarabnak számított. 

A városokban a polgárságnál egy ilyen lóca szóba sem jöhetett. Viszont a funkcióra ott is szükség volt, tehát a kárpitozott és a bőven párnázott pamlagokra ülhettek le azok, akik elfáradtak. Míg a lócának nem, addig a pamlagnak nagyon kényelmes karfája is volt, és annyira kényelmessé tették a párnázással, hogy abban órákig olvasgatni vagy szunyókálni is lehetett. Maga a kifejezés egyébként a pamut szóból eredeztethető.

A zsámoly szó még manapság is elő-előfordul, de érezhetően kikopóban van. A zsámoly a széknél alacsonyabb, lábtartónak és ülésre is használható háttámla nélküli bútordarab, amelynek modern kori megfelelője a puff. A nem párnázott változatát arra is használták egykor, hogy a magasabb polcokat el tudják érni annak tetejére állva. 

Ugyancsak az ülőbútorok közé tartozik a hokedli és a sámli. Nagyon sokan e két bútort egynek gondolják, pedig más a felépítésük és a funkciójuk is. Amiben azonosnak tekinthetők, az a széknél alacsonyabb méretük és a német eredetű nevük. A hokedli négy lábon álló, de támla nélkül készült ülőbútor, amelynek az ülőrésze fedélként is funkcionál, mivel az alatta lévő rész egy fiókot fogad magába. Ebbe a fiókba egykor szerszámokat, cipőtisztító eszközöket, zsineget, huzalt és egyéb apró, de hasznos dolgot tároltak, amelyet gyorsan elő lehetett kapni. Neve a német Hocker, ülőke szóból származik. 

A sámlit manapság is használjuk, és ennek a kis ülőkének a mai napig használatban van a neve. Sokkal alacsonyabb bútordarab, mint a hokedli, nincs is tároló funkciója. Olyankor használjuk, amikor le akarjuk venni a cipőnket, és le kell ehhez valamire ülnünk. Magasabb polcok elérését is segíti, de hordozhatósága miatt akár a kertben, a verandán is jó hasznát lehet venni. A mi családunkban a borsópucolásnál szinte mindenki sámlin ült. A neve – ahogy már korábban említettem – német, a Schamel (zsámoly) szóból alakult ki, és kapta meg ez az ügyes kis ülőalkalmatosság. 

Régi bútorok – emlékeink múzeuma 

Aki elmerül elődeink világában, rácsodálkozhat, hogy milyen sok érdekes tárgy, bútor között éltek. Az is megfigyelhető, hogy a legtöbb lakberendezés nevének német jövevényszó a gyökere. Még nagyon sok példával lehetne ezt a fentiek mellett bizonyítani. Most csak néhányat említek meg ezek közül: a tűzhelyet nagyon sokáig sparheltnek nevezte a köznép, míg a függönyt firhangnak a Vorhang szó után. A polcokat stelázsinak mondták a Stellge német jelölés miatt.

Manapság inkább az angol jövevényszavak épülnek be az életünkbe, és a régi bútorok sokaságával együtt lassan kikopnak a magyarított német kifejezések is. De múltunknak ezek a tárgyak is szerves részét alkotják, és sokuk a ma használt bútorok ősének tekinthetők, ezért érdemes kicsit megtisztítani őket a pókhálótól, hogy tisztán álljanak emlékeink múzeumában.