Gyarmati stílus – amikor a klasszikus századok találkoznak a törzsi hagyományokkal

Távol Afrikától?

Egyik kedvenc filmem A távol Afrikától. A történet visszarepít minket a 20. század elejére, amikor az angol gyarmatosítók uralták a leggazdagabb fekete afrikai területeket, elsősorban a mai Kenyát és Tanzániát. 

A romantikus história mellet megejtő képeket láthatunk a pazar tájról, a szavannáról és az azt körül ölelő hegyekről. A főhősnő pedig egy hamisítatlan gyarmati birtokon él, amelynek közepén egy óriási ház áll, belül pedig tökéletes gyarmati stílus uralja az enteriőrt. Ez a stílus a maga eredetiségével, nyersességével különleges atmoszférába vonja a lakókörnyezetet. A stílus sokaknak megragadta a fantáziáját, és akinek erre lehetősége volt, ki is alakította ezt otthonában. Ily módon nem is került olyan távol Afrikától.    

Megtelepedés a gyarmatokon

A gyarmati stílus tulajdonképpen nem egységes, mivel a 16-19. század között több nagy európai gyarmatosító nemzet terjeszkedett a glóbuszon. A spanyolok az Újvilágot hódították meg, az angolok Afrika és India nyersanyagaira és földjére tették rá a kezüket. A franciák az észak-afrikai úgynevezett Száhel-övezet mellett Dél-Kelet Ázsiában vetették meg a lábukat. 

Három nagyon erős hagyománnyal rendelkező nemzet foglalt el olyan területeket, ahol ugyancsak erős és ősi tradíciók hatottak. A két világ találkozása messze nem volt súrlódástól mentes, végül – legalábbis a kulturális térben – erősen hatottak egymásra. Ugyan minden gyarmatosító rendelkezett azzal a fensőbbséges gőggel, hogy ő terjeszti a civilizációt, de a helyi sajátosságokhoz mégiscsak kénytelenek voltak alkalmazkodni. Ennek az alkalmazkodásnak szemléletes példája a gyarmati stílus kifejlődése.

Noha a legtöbb gyarmatosító úgy érkezett az éppen meghódított területre, hogy gyorsan megszedi magát, majd visszatér a hazájába, a legtöbb esetben mégis generációk hosszú sora élt tovább a gyarmatokon. Az utódok pedig már egy egész életre terveztek, s ehhez igazították a lakókörnyezetüket is.    

A gyarmati stílus alapvető jellemvonásai

Annak ellenére, hogy az egyes gyarmatosítók területileg más-más, egyedi stílust alakítottak ki, mégis vannak a koloniális stílusnak közös vonásai. Az egyik alapvető jellemvonás a méretekben nyilvánul meg. Hatalmas szabad területek álltak a kolonialisták rendelkezésére, és a birtokaik közepén mindig egy szélesen terpeszkedő ház állt. A legtöbb esetben ezek a házak egyszintesek voltak, s hatalmas ablakokkal és bejárati ajtókkal rendelkeztek. 

A nagy nyílászárók a fény szeretetére utalnak. Ezek a házak nemcsak nagy, de sokkal több ablakkal is rendelkeztek, rendelkeznek. A fény uralma érdekében a belső terek is nagyok és alig tagoltak. Az emelet hiányát a magas beltérrel kompenzálják, amely alkalmas a galériás építkezésre. A galérián rendszerint a könyv- és fegyvertár helyezkedik el. A teret csupán egy boltív, paraván, esetleg egy nagyméretű cserepes növény választja el.

Mondani sem kell, hogy a gyarmati stílusú enteriőrökben a természetes anyagok uralkodnak: a kő, a fa és a nyersbőr. Ezek mellett pedig a helyben elérhető anyagokkal találkozhatunk. Így találkozik össze például a hazulról hozott tölgyből készült tömörfa szekrény a helyi nádból font székekkel és fotelokkal. 

Az enteriőrben a természetes színek uralkodnak, mellettük a pasztell és a fehér mondható általánosnak. Ezeket egészítik a természet egyéb színei: az olivazöld vagy a vörös okker. Jellemző még a terrakotta és a homokszín is. Az ázsiai gyarmatokon színesebb világot találunk. Különösen Indiában, ahol a helyi hagyomány a gyarmati stílusba is beáramlott. 

Közösnek mondható a textilhasználat is, mivel a legtöbb gyarmaton a hőség mindennapos. Ennek megfelelően a nehéz textíliákat, mint például a bársony, otthon kellett hagyniuk a gyarmatosítóknak. Ezek helyett a könnyű selyem és a vékony vászon uralkodik el, s mintájukban a helyi gyökerekhez igazodnak. 

A gyarmati stílusú házak közös jellemzője a hatalmas, sokszor körbefutó terasz, amelyen csaknem faméretű növények állnak hatalmas cserepekben. A terasz egyszerre véd a nap sugaraitól és a monszun vízözönétől. Ugyan a gyarmati stílusú házakban mindig találunk mennyezetre szerelt nagyméretű légkeverőt, de nappal a terasz árnyékában lehet igazából hűsölni.   

Helyi specifikumok

Földrajzi területek és a gyarmatosító nemzetek helyi specifikumait alakították ki a gyarmati stílusnak, ily módon a stílust kedvelők több típusból is csemegézhetnek. A lényeg az, hogy ezeket semmiképpen ne keverjük össze. Nézzük meg a legalapvetőbb vonásokat.

Az angolok voltak a legnagyobb gyarmatosítók. Ők még akkor is elvitték szeretett kandalójukat, ha arra az adott területen igazából semmi haszna sem volt. Még az afrikai birtok házának nappalijában is kötelező darab maradt, miközben állandóan működött a légforgató. Afrika elsősorban állatbőreivel és szobraival költözött be ebbe az enteriőrbe. Megszokott volt az is, hogy a vastag szőnyegek mellett egy oroszlán- vagy zebrabőrt terítettek le a kandalló elé. A helyiségeket fekete vagy sötétbarna helyi fákból faragott szobrok, törzsi dárdák és maszkok díszítik. Természetesen a vadásztrófeák sem hiányozhatnak ebből az enteriőrből. Indiában ez annyiban módosult, hogy ott inkább a rézműves termékek és a tigrisbőr jelenik meg az enteriőrben, és színes selyem, valamint brokát leng körbe mindent. 

Míg az afrikai gyarmati stílusban a tárolók nádfonatú kaspók, addig Indiában, de különösen Kínában a porcelán tölti be ugyanezt a szerepet. Afrikában a színes szőttesekkel lehet még látványosabbá tenni a szobabelsőket, de nem hiányozhat a szúnyogháló és a baldachinos ágy sem. 

A szigorúbb hagyományokkal rendelkező angolokkal szemben a franciák a könnyedséget és a frissességet ötvözték a területi sajátoságokkal. Dél-Kelet Ázsiában elsősorban a vietnámi és a kínai kultúra hatott. Fontos alapanyag volt a porcelán. Ugyanezek a franciák az észak-afrikai gyarmatokon az arab kultúra hagyományaiból válogattak. Ennek az együttélésnek lett az a következménye, hogy kiforrott egy saját, egyedi stílus, a marokkói. 

A spanyolok Közép-Amerikába is magukkal vitték jellegzetes épületeiket, amely körbezár egy úgynevezett patiót, azaz egy belső udvart, mely körül fedett kerengő található. A patió közepén rendszerint egy kút vagy szökőkút található, esetleg valamilyen látványos növénykompozíció a helyi növényvilágból összegyűjtve. Az észak-amerikai enteriőrökben az indián hagyományok nyomaira bukkanhatunk, mellette azon ikonikus állatok bőrét használják fel, amelyek hajdan annyira jellemzőek voltak erre a kontinensre: a bölényét és a grizzly medvéét. 

Kialakíthatunk-e manapság gyarmati stílust?  

A kérdés azért jogos, mert a gyarmati idők a 20. század során jórészt elvesztek. Hihetetlenül felértékelődtek az akkor épült ingatlanok és a benne lévő tárgyak, bútorok. Autentikus stílust csak tömérdek pénzből, és rengeteg utánjárás után lehet teremteni. Bizonyos tárgyakat csak aukción vagy nagy szerencsével valamilyen helyi régiségpiacon lehet beszerezni. Gondoljunk csak az állatbőrökre, mivel manapság ezekre az állatokra nem, vagy csak nagyon korlátozottan lehet vadászni. De ugyanez a helyzet a kézműves termékekkel is. Nagyon el kell merülnünk a helyi gyarmati stílus világában ahhoz, hogy elkerüljük a gagyi és bóvli utánzatokat, amelyek mindenképpen rontanának az összképen. 

Azok a szerencsések, akik megengedhetik maguknak a múlt felidézésének luxusát, nagyon pazar életteret alakíthatnak ki, felidézve a romantikus, békebeli időket.