Sövénykerítés – élő védelem a természet erejével

Kerítés: védelmi vonal és a házunk éke

A kerítés a magántulajdonnal együtt jelent meg az emberiség történetében. A nomád népek egykor nem ismertek határokat és a tulajdon fogalma nagyon más volt, mint a letelepedett közösségek esetében. A magyar államalapítás egyik nagy kihívása volt, hogy a magántulajdon fogalmát meg- és elismertesse az egykori sztyeppei néppel. A birtokok határait valamivel jelezni kellett, ezek voltak a gyepük. A gyepü a határ meghatározására alkalmas természetes tereptárgyak, járhatatlan erdők, hegyek, mocsarak sorozata volt, amit műveletlenül, lakatlanul hagytak.

A középkor későbbi szakaszában a természetes határokat a várak, városok esetében kőfalak váltották fel. Ezek nemcsak a terület határai jelölték, de védelmet is nyújtottak a birtokosoknak, illetve a benne lakóknak. A kőfalak aztán a kisebb birtokosoknál is divatba jöttek, majd a határ és birtokvédelem egészen a társadalom legalsó szegmenséig lehatolt. 

A kerítések manapság a tulajdon határait jelölik, távol tartják az illetéktelen behatolókat, ugyanakkor dekorációs funkciót is betöltenek. Már akinek van rá lehetősége, hogy puccos kerítést építhessen a háza köré. A nagy pénzű tulajdonosok kőportálos, kovácsoltvasból készült kerítéseket építenek. Olykor előáll az a megmosolyogtató helyzet, hogy a kerítés sokkal hivalkodóbb, mint az a ház, amelynek védelméül szolgál.        

Miért éppen a sövénykerítés?  

Ahány ház, annyi kerítés. Lehet drótból, palából, deszkából, terméskőből, kovácsoltvasból, fából vagy műanyagból. Ezekről a típusokról ezúttal nem fogok részletesen beszélni, hanem visszatérek a gyökerekhez: a természet erejére támaszkodó sövénykerítéseket vizsgálom meg közelebbről. Teszem ezt azért, mert a sövénykerítések tavasszal, azaz cikkem megjelenésekor kezdenek kivirulni.

A sövénykerítés előnyei és hátrányai dióhéjban

A sövénykerítés nemcsak a külső határokat testesítheti meg, de nagyobb telkek élő térelválasztójaként is funkcionálhat. A megfelelő növényből kialakított sövénykerítés pedig egyszerre véd, ápol és eltakar. Mindezek mellett szívet és lelket gyönyörködtet élő leveleivel és virágaival. Nincs olyan anyag, amely akár csak megközelíthetné a természetből szőtt védelmi vonalat. Az élő kerítések – amennyiben a megfelelő fajtát használjuk a telepítésre – kitűnő árnyékolók és tökéletesen kötik meg az utca szálló porát. A nagyra növő és tömött fajták viruló zajfogók.        

A növényzet minden formájában egészségesebb és közelebb áll az emberhez, mint bármilyen más élettelen anyag. A sövény ugyanakkor igényli a rendszeres törődést. Amíg egy kovácsoltvas kerítés évtizedekig sem szorul rá a karbantartásra, az élő sövényt öntözni, metszeni, trágyázni, ritkítani kell. Annak persze ez nem jelent semmi problémát, aki egyébként is szívesen kertészkedik. Nekik igazán ajánlható a sövényből termett kerítés.   

Örökzöldek és lombhullatók 

A sövénykerítéseknek két nagy csoportja van: az örökzöldek és a lombhullatók. Az örökzöldek nagy előnye, hogy télen is biztosítják a takarást, és mint ilyenek, egész éven át biztosítják a por és hangszigetelést. 

Az örökzöldek további csoportra bonthatók: lomblevelűekre és tűlevelűekre. A lomblevelűek közül talán a borbolya, a puszpáng, a babérmeggy, a magyal, a tűztövis, a bangita és a kecskerágó a legalkalmasabb élő kerítés kialakítására. A tűlevelűek közül a leggyakrabban a tiszafát, a különböző ciprus fajtákat, a borókát, és a gyorsan növő tuját szokták telepíteni. A fajgazdagság a folyamatos nemesítések miatt természetesen folyamatosan bővül, és csak az ízlés, az igények, valamint a pénztárcánk szab határt annak, hogy végül melyik növény mellett tesszük le a voksunkat.    

Amennyiben örökzöldeket választunk, a telepítéskor rendszerint 1-2 tőre lesz szükségünk méterenként, ez az arány lesz a megfelelő arra, hogy összefüggő sövénykeretet növesszünk. A telepítést követő harmadik évben érik el azt a méretet, amikor már gondolkodnunk kell a nyírásán is. 

A sövénykerítések másik nagy típusa a lombhullatókból áll. Mivel ezek többsége virágot is hoz, amely nem akármilyen látvánnyal ajándékozza meg a tulajdonosát, ezért a nyírásukra nagyon oda kell figyelni. Egyes fajtákat virágzás előtt, míg másokat éppen a virágzást követően nyírhatjuk meg. Az is jellemző a lombhullatókra, hogy évente csupán egyszer nyírhatók, ezért a műveletre nagyon oda kell figyelni. 

Az aranyvessző, az orgona, a jezsámen, a gyöngyvirágcserje, a japánbirs, a gyöngyvessző és a rózsalonc olyan lombhullató fajták, amelyeknek a virágzása nagyon látványos. Kedvelt típusok még a mályvacserje, a fehér som, a boglárkacserje, a pimpó és a fagyal.

A lombhullató sövények – ahogy ez nevükben is benne rejlik – tavasztól őszig tudják eltakarni a telkünket, mégis sokan választják ezeket a fajtákat, mert nagyon gyönyörűek, amikor virágba borulnak.  

Pompától a mindennapokig  

A sövénykerítések és sövényszobrok valamikor a pompát voltak hivatva kifejezni. A 16-17. század során épült királyi és főúri kastélyok nem is lehettek meg sövénylabirintusok, lugasok és sövényszobor kompozíciók nélkül. Ezek a mesterséges kertek és parkok hozzátartoztak a vagyonhoz és az eleganciához. Valóságos művészet volt az ilyen parkok kialakítása, nem véletlen tehát az sem, hogy a sövénykertészetnek könyvtárnyi szakirodalma van.    

A ma emberében annak kell tudatosulnia, hogy gondozás és türelem nélkül nem lehet szép és funkciógazdag sövénykerítést kialakítani. Telepítéstől számítva átlagban három év kell ahhoz, hogy megfelelő méretűre nőjön és duzzadjon a sövényünk. A sövénynek nem kell feltétlenül homogénnek lennie, választhatunk több fajtából is, de arra ügyelnünk kell, hogy az összeválogatott fajták növekedési üteme azonos legyen, ellenkező esetben a gyorsabban növekedő fajta elveszi a napfényt lassabb társától és a sövényünk foghíjas lesz.