Ipari bútorgyártás hazánkban

A cikk elolvasása: 6 perc
Felhívni bennünket ajánlatért: 20 másodperc: +36 (70) 426-3106

Az ipari forradalom hozta lehetőségek

A bútorgyártás egészen az ipari forradalomig kézműves tevékenység volt, céhes vagy manufakturális keretek között készültek el a míves darabok. A specializálódás addig a szintig jutott el, hogy a faipari szakemberek szakosodtak. A bútoripari asztalos mesterek egyike-másika valóságos művész volt a maga területén. 

A bútorgyártás ilyen szinten természetesen nem tudott mindenkit kiszolgálni. Az igazán jó szakemberek a gazdagok számára gyártottak, s egy-egy darab akár hosszú hónapokig is készült, mire használatba kerülhetett. A szegényeknek nagyon egyszerű szekrények, ládák, maguk által tákolt asztalok, lócák jutottak. Az ipari forradalom azonban megváltoztatott mindent. Beindult a tömeggyártás, ami az árak csökkenésével, a termékek egyszerűsödésével járt. Magyarországon a Kiegyezés jelentette a korszakváltást, hiszen az ügyes vállalkozók végre anyagi forrásokhoz juthattak a bankok és a velük együtt megérkező hitelek segítségével.   

Döntő tényezők a bútorgyártás fejlődésében

A hazai bútorgyártás felemelkedését a tőke mellett két másik tényező segítette. Az élelmes szakemberek előtt megnyílt a világ. Többen folytatták szakmai tanulmányaikat Nyugat-Európában, ahol a legfejlettebb technikákkal és technológiával ismerkedtek meg. Az ott megszerzett tudást aztán hazahozták, hiszen Magyarországon még nem volt olyan éles a konkurenciaharc, mint Nyugaton, viszont jelentős piac kezdett kialakulni a növekedő igények miatt. 

A másik tényező a könnyen elérhető nyersanyagban, a fában mutatkozott. A Felvidék, de különösen Erdély hatalmas erdőségei olyan erőforrást jelentettek, ami kedvezett a bútoriparnak, hiszen viszonylag olcsón volt beszerezhető a minőségi faanyag. A 19. század utolsó évtizedeiben két hazai bútorgyár vált piacvezetővé.  

A hazai bútorgyártás nagyjai

Magyarországon két nagy bútorgyár uralta a piacot a 19. század végén, a Thék és a Lingel. A két gyárnak más volt a profilja, ezért nem voltak konkurenciái egymásnak. Thék Endre Franciaországban és Ausztriában tanulta a szakmát, ennek megfelelően a klasszikus bútorok szakértője lett. A sikeres asztalosmesterek a szakértelem mellett remek üzleti érzékkel megáldott emberek voltak. Thék a műhelyét 1872-ben alapította Józsefvárosban, majd lecsapott egy tönkrement konkurense telepére, ahol felépítette a gyárát. 

A hazai ízlésvilágnak megfelelő bútorai nagy sikert arattak, és sikerült komoly állami megrendelésekhez jutnia. Az egyik legnagyobb projektje a budai várban található Szent István terem teljes berendezésének elkészítése volt, de a hazai arisztokrácia is szívesen fordult hozzá. Az egyik ilyen megbízás kapcsán egy botrány is felütötte a fejét. Andrássy Tivadar budai palotájának ebédlőberendezését ugyanis Thék a neves ipar- és képzőművésszel, Rippl-Rónai Józseffel terveztette meg. A korai bútorgyárak ugyanis még nem foglalkoztattak ipartervezőket. Az elkészült berendezésért a gyár később kapott egy nagy tekintélyű díjat, amit Rippl-Rónai joggal nehezményezett. A vita azonban ráirányította a figyelmet arra, hogy alkalmazott iparművészekre van szükség. 

Lingel Károly már a Kiegyezés előtt beindította a maga üzemét 1864-ben, ami az irodabútorok gyártására koncentrált. Ehhez az amerikai rendszerű íróasztalok adták az alapötletet. Lingel jókor volt jó helyen, hiszen a robbanásszerű fejlődéssel az irodák száma is növekedett, jelentős piacot teremtve. A magáncégek és állami vállalatok nagy megrendelései tőkeerős vállalkozássá tették a Lingelt, amelyiknek lehetősége volt sikeres innovációkra is. A húzótermék egy olyan könyvszekrény volt, aminek az üvegezett ajtóit be lehetett tolni a szekrény teteje alá. A másik nagy dobást a Varia bútor jelentette. A kombinált szekrényeket az irodák nehezen költöztették, és ezt a problémát oldotta meg az egymásba helyezhető bútorok gyártása, amik tulajdonképpen az elemes bútorok első generációját jelentették. A Lingel is magas minőséget árult, faanyaga a tölgy és a dió volt.

A hazai bútorgyártás nehéz évtizedei

Az első világháborús vereség, az ország feldarabolása nagyon nehéz helyzetbe hozta a magyar bútoripart, mert pont azokat a területeket csatolták el, ahonnan a nyersanyag származott. A korábban 7,6 millió hektáros erdőállománynak csak a töredéke, mintegy 1,2 millió hektár maradt a határokon belül. Ennek a tragikus változásnak a Thék gyár is áldozatul esett. Hozzájárult ehhez az alapító 1919-es halála is, így aztán 20 évi lassú agónia után a céget 1938-ban végleg megszüntették.

A Lingel azonban túlélte a Trianont, de még az 1929-ben kirobban gazdasági világválságot is. A cég menedzsmentje folyamatosan figyelte a világtrendeket, igyekezett lépést tartani a változásokkal. Ennek megfelelően egyszerűsítették a termékeiket, más, olcsóbb faanyaggal dolgoztak, viszont nagyon nagy variálhatóságot alakítottak ki bútorcsaládjaiknál. Az életben maradás másik záloga szervezeti volt, mert alkalmazott iparművészek csoportja támogatta a projekteket. 

A második világháborút követően a Lingel lassan talpra állt annak ellenére, hogy a német, majd szovjet erők minden mozdíthatót elvittek a gyárból. Az 1949-es politikai fordulat és az államosítás tett pontot a nagymúltú gyár végére. Az ötvenes évek tekinthetők a magyar bútorgyártás legsötétebb korszakának, amikor alkalmatlan vezetők irányították a termelést, ami szánalmasan gyenge minőséget produkált.

Lábra kapó bútoripar          

A múlt század utolsó évtizedeiben lassú fejlődésnek indult a bútorgyártás, mivel több regionális központban is szerveződtek gyárak. Ezek továbbra sem piaci körülmények között termeltek, a presztízsen kívül igazi verseny nem is alakulhatott ki. A minőség eleinte alig-alig javult, de a több gyár általi termelés legalább megszüntette a kínzó termékhiányt. 

A bútorterveket egy állami központba szervezték, aminek a neve Faipari Gyártmánytervező és Szerkesztő Iroda volt. Az általuk tervezett bútorok színvonala vegyes eredményt hozott, de nem is volt könnyű a dolguk, mert ekkor indult meg a panel lakótelepek építése, ahol az egyes helyiségek nagyon kicsik voltak. A tervezőknek a legnagyobb nehézséget a konyhabútorok jelentették, mert ez a helyiség a kelleténél jóval kisebb volt a szükséges és folyton bővülő funkcióhoz képest. Előfordult, hogy a tervező elment a panelgyárba, lemérte az elemek magasságát, és annak megfelelő bútort tervezett. Mire a gyár elkészítette az első darabokat, a panelgyárak néhány centiméterrel csökkentették a magasságot, s az így elkészül szekrény már nem fért el. 

A 70-es években jelentek meg az első bútorcsaládok, s kezdődött el egyfajta specializálódás az egyes gyárak között. Az elemes bútorok mellett megjelentek a lapra szerelt bútorok, amelyeknek a helyigénye jelentősen kisebb volt a hagyományosokhoz képest. Nagyjából az összeszerelt bútor hatodát tette ki, ami a raktározástól a szállításon át a beköltöztetésig számos terhet vett le. Akik a nyolcvanas években már éltek, azoknak a Garzon bútorcsalád biztosan mond ma is valamit. A gondot nem az jelentette, hogy a vásárlók ne szerették volna ezeket a bútorokat, hanem az, hogy a gyártó nem volt felkészülve a sikerre, és a kis létszámú összeszerelő csapatára a megrendelőnek sokat kellett várnia. 

Bútorhelyzet napjainkban    

Az 1990-es évek változásai nagyon sok állami bútorgyárnak a bezárásával jártak. A kinyílt világ sokkal felkészültebb gyártói nagyon hamar megvetették a lábukat a termékeikkel a multinacionális bútorforgalmazóik által. Emlékezetes pillanata volt ennek a változásnak, amikor a svéd IKEA megnyitotta első áruházát. A magyar vásárlók először csodálkozhattak rá az innovatív, modern és mutatós bútorokra, s először találkozhattak egy sokkal fejlettebb kereskedelmi kultúrával. 

A magyar bútorgyártók közül azok maradtak talpon, vagy növekedtek fel, amelyek megtalálták azt a piaci rést, ahol az igényekre szabott termékek vevőre találtak. A hazai bútorgyártás és kereskedelem betagozódott a világpiacba, és azzal együtt fejlődik.